A sign készítés és nagyformátumú nyomtatás magazinja

A neonfény csodálatos története

Bár napjainkban már egyre inkább átveszik a helyét a fejlett digitális vagy LED megoldások, a neonfény reklám- és kultúrtörténeti jelentősége vitathatatlan: forradalmasította a világítástechnikát, és olyan világvárosok legendáját alapozta meg, mint New York, Las Vegas vagy éppen Párizs. A legtöbben nem gondolnánk, hogy több száz évre nyúlik vissza a története, és a jelenlegi formája számtalan kutató munkájának közös eredménye. Érdekes, de ha nem vörös színben izzó fénycsövet látunk, akkor ahhoz a neonon kívül legalább még egy kémiai elemnek köze van, és – mint a legtöbb esetben – ennek a feltalálása is egy nagyon szerencsés véletlennek, meg persze egy gon­dosan jegyzetelő tudósnak köszönhető.

Az egész azzal a történelmi pillanattal kezdődött, ami­kor 1675-ben (tehát 77 évvel Thomas-François Dali­bard és Benjamin Franklin híres villámkísérletei előtt) Jean Picard francia csillagász először pillantott meg valamilyen halvány izzást egy higany-barométer csö­vében. Az eszközt az atmoszferikus nyomás mérésére használta, és éppen a Föld kerületének pontos megha­tározásával volt elfoglalva.

Nem tudta, hogy statikus töltéshez volt szerencséje, így nem is foglalkozott tovább a kérdéssel, viszont az­zal, hogy lejegyezte a jelenséget, megnyitotta a téma kutatási területét. Hosszú idő és például Galvani, Volta, Ampère, vagy Ohm vizsgálatai után, 1855-ben bekö­vetkezett az áttörés. Heinrich Geissler német fizikus és üvegfúvó megalkotta a róla elnevezett fénycsövet, amiben fény kibocsájtására alkalmas, ritkított állapotú gázok ragyogtak. Ez a szabadalom, illetve a nem sokkal korábban megalkotott generátor (köszönjük, Faraday!) tette lehetővé, hogy egyre több feltaláló dolgozzon magával az elektromossággal, illetve Geissler-csövek­kel és különböző gázokkal, amelyek alacsony nyomá­son, áram hatására világítani kezdenek.

Csak néhány kiemelt történelmi fényforrást ismerünk, holott 1900-ra egészen sokfélét hoztak létre a lelkes kutatók, úgy Európában, mint az Egyesült Államokban.

A találmányokat egyszerűen olyan „kisülő lámpaként” vagy „világító berendezésként” írták le, amelyek tartá­lya átlátszó, és a benne lévő gáz a hozzá kapcsolt fe­szültség hatására felizzik. Aztán jött Georges Claude.

AZ „ÚJ GÁZ”

A francia mérnök-kémikus-feltaláló volt az első, aki a William Ramsey és M. W. Travers által 1898-ban, Londonban felfedezett neongázt világítótest létre­hozására használta fel. A neon – amelynek elnevezé­se a görög „neosz”, vagyis „új gáz” szóból származik – rendkívül ritka anyag: 1:65.000-hez arányban van jelen a légkörben, és csakis cseppfolyósítással, ún. frakcionált desztillációval lehet kinyerni a levegőből. A bonyolult eljárás nem riasztotta vissza Claude-ot, aki 1902 körül létrehozta a neoncső első változatát, majd ennek egy letisztult verzióját már közönség előtt is bemutatta Párizsban, 1910-ben. A vívmányt 1915- ben jegyeztette be az amerikai szabadalmi hivatal­nál, és 1923-ban céget is alapított a forgalmazására. Ugyanebben az évben megkötötte az első nagy üzle­tet: a Los Angeles-i Packard autókereskedésnek ké­szített két neonfényű márkajelzést, nem kevesebb, mint 24 ezer dollárért, ami ma közel 370 ezer dollár, vagyis kb. 111 millió forint lenne.

Ez a horrorisztikus összeg napjainkban már elkép­zelhetetlen egy ugyanilyen megoldásért, ám akkor teljesen úttörő technológiáról volt szó, és az autósbolt nem csak a figyelem középpontjába, hanem a történe­lemkönyvekbe is bekerült (igaz, egyes források szerint a párizsi Carravalio fodrászszalon használta először ezt a hirdetési formát, amire aztán a Párizsi Operaház is gyorsan lecsapott).

A korabeli híradásokból sejteni lehet, hogy mekkora reklámértékkel bírt egy neonfényben úszó sign: több beszámoló szól arról, hogy a közelükben rendszere­sen alakultak ki forgalmi dugók, hiszen mindenki lel­assított, hogy alaposan megszemlélje az addig sosem látott, hipnotikus „csodát”. Kell ennél jobb reklám?

A neon signage hamar felrobbantotta a hirdetési pi­acot: az Egyesült Államokban például a fejlődés és a modern ipar szimbóluma lett, így amelyik cég nem alkalmazta, arra hamar rásütötték a maradi vagy korszerűtlen jelzőt. Napjainkban nagyjából ugyanilyen reakciókat vált ki az, ha egy vállalkozásnak „még hon­lapja sincs”.

A neoncsövekből épített hirdetéseket rögtön nagyon változatos célokra használták fel: figyelemfelkeltő óriásként magasodtak autópályák mellett, és elősze­retettel használták a vevők, vendégek becsalogatásá­ra benzinkutak, motelek, éttermek. Később komplett metropoliszok is neonfénybe öltöztek: New York és Las Vegas legendás, moziba, kaszinóba, klubokba hívó fényei elválaszthatatlanul összeforrtak a városképpel. A neonfények népszerűsége egészen a második világ­háborúig kitartott, utána viszont – nyilván a nehezebb gazdasági viszonyok következtében – egyre keveseb­ben akarták felújítani az időközben kiégett, költséges hirdetőfelületeket. Az sem segített az ügyön, hogy a közvélemény lepukkant motelekkel, késdobálókkal vagy más rossz hírű létesítményekkel azonosította a neonreklámot. Az újabb felfutása az 1970-es években kezdődött el, és tart lényegében mind a mai napig – bár az utóbbi egy-két évtizedben elkezdték leváltani a korszerűbb és energiatakarékosabb megoldások. (Ezek­ről bővebben a következő számban írunk.)

AZ ELSŐ NEON SIGNOKAT KÉZZEL FORMÁZTÁK

Az első neonlámpákat 1,2-2,5 méter hosszú üvegcsö­vekből készítették; a kompozíciók annak függvényé­ben változtak, hogy melyik országba és milyen beszál­lítói igények szerint alakították őket. A puha csövek ólom-, szóda-mész- és báriumüveg ötvözetéből, míg a keményebbek boroszilikát üvegből készültek. Ez ab­ban a korban igazi bravúrnak számított, hiszen a kí­vánt üvegcsöveket kb. 870 és 1.700 Celsius fok közötti hőmérsékleten tudták legyártani: először hideg álla­potban barázdát reszeltek a csövekbe, majd felhevítés után a megfelelő méretre szabták őket. Ezt követően jöttek a kézművesek, akik kialakították a megrendelő által kért kombinációt.

A kész termékeket magas hőmérsékleten edzették, ami akkor még bonyolult és veszélyes eljárás volt: lég­telenítették, majd nagyfeszültségű árammal rövidre zárták őket, egészen addig, amíg el nem érték a 287 Celsius fokos hőmérsékletet. Ezt követően újra kiürí­tették a csöveket, és a belső nyomást 400-1400 Pas­cal közé állították be. Neon- és argonfeltöltés esetén a szerint változott a nyomás mértéke, hogy a gázokat mekkora átmérőjű csőbe zárták. Az argonhoz egyéb­ként adalékanyagként 0,01-0,04 milliliter higany be­fecskendezésére is szükség volt – ennek mennyiségét a fénycső mérete alapján határozták meg, és azt is számításba vették, hogy a termék milyen klímaviszo­nyok között fog üzemelni.

EREDETILEG VÖRÖS SZÍNŰ

A neon normál légköri nyomás alatt karakteres vörös színnel rendelkezik, de mostanra már több mint 150 színváltozatot lehet elérni, argon, higany, hélium vagy foszfor felhasználásával. Ugyanakkor attól függetle­nül, hogy pontosan milyen gázokkal vannak feltöltve, az összes pozitív kisülésű lámpára neoncsőként szok­tunk hivatkozni. A különböző színárnyalatokat ebben a sorrendben alkották meg a történelem során: a higany hozzáadásával először jött a kék, majd a szén-dioxid­dal a fehér, a héliummal pedig a sárga vagy arany. Ha bevonatként foszfort használtak a gyártásnál, akkor ezektől teljesen eltérő színeket is el lehetett érni. A higany spektrumában például gazdag ultraibolya sugár­zás is megjelenik – ez végeredményben a cső belső falára vont foszfort világítja meg, így a világítótest akár pasztellszínekben is ragyoghat.

Gábor János, Sign&Display

Forrás: Thought Co., SpeedPro

- Hirdetés -

Sign&Display