„Az én világomban a kulcsszó a szinesztézia”

A SignExpo keretein belül megrendezett IV. Kirakatbaba Öltöztető Verseny győztese Dorner Anita lett „Az ajándék allegóriája – jól csak a szívével lát az ember” című alkotásával. Anita neve mellett titulusként az szerepel, hogy képzőművész-stylist. Hogy ez pontosan mit is takar, kiderül a vele való beszélgetésből.

Hogy kerül egy képzőművész egy kirakatbaba-öltöztető versenyre?

Teljesen véletlenül. Rendszeresen járok rendezvé­nyekre szakmai érdeklődésből, kapcsolatépítési céllal, és hogy tisztában legyek a trendekkel, így a SignExpóra is szerettem volna kilátogatni. Az inter­neten futottam bele a Dekorszövetség felhívásába, és egy hirtelen ötlettől vezérelve jelentkeztem. Az, hogy babával kell dolgozni, különösen érdekelt, mert az emberi test, mint modell mindig nagyon közel állt hozzám, sok szempontból közelítettem meg már korábban is ezt a témát.

A versenyen helyben keletkezett anyagokkal kellett dolgozni, így nehéz volt előre tervezni. Mégis, volt koncepciód, vagy legalább vázlatos elképzelésed?

Azt azért sejtettem, hogy lesz padlószőnyeg, lesz papír, nagyjából tisztában voltam vele, milyen hulla­dékanyagok keletkeznek egy ilyen rendezvényen. De itt meg is álltam a tervezgetésben, szándékosan nem akartam túlgondolni, szerettem volna nyitott maradni a hatásokra, amelyek ott helyben érnek. Egyszerre bíztam az intuíciómban és a tapasztalatomban is: hiszen az tud improvizálni, akinek van stabil ismeret-anyaga, amiből dolgozhat. A legfontosabb pillanat a baba kiválasztása volt. A versenykiírás szerint érke­zési sorrendben választhattunk. Varázslatos pillanat, amikor ott állsz, és kiválasztod a babádat: ott eldől, ki a partnered, a modelled. Miután ez megtörtént, izgalmas, kreatív játékká vált az egész.

A szürke-fekete-fehér színvilág visszafogott, elegáns, minimalista, de a forma, amit kihoztál belőle, dina­mikus és extrém.

Én imádom ezt a kettősséget. A textilben, amit használtam, azt élveztem, hogy nagyon jó minőségű, filcszerű anyag volt, ami messziről elegáns hatást kelt, meg sem mondanád, hogy padlószőnyeg. Volt tartása, emiatt nehéz volt szabni, ki kellett ismerni az anyagot, hogy engedje magát alakítani, és megmutas­sa, milyen forma az, ami jól áll neki. Origamiszerűen hajtottam meg, és amikor kiszabtam, akkor már panelekben gondolkodtam. A könnyedebb anya­gokkal, amelyekkel társítottam, finomabban kellett dolgozni, ezt pedig lehetett hajtani, gyúrni, szinte szobrászkodni vele. És közben igyekeztem pontosan érezni az arányokat, mit érdemes elfedni, és mit sza­badon hagyni. Például amikor a kis pöttyöket vágtam ki, közben figyeltem a felületet, hogy mennyi fér bele, hogy legyen pöttyös is, de mégsem. A festményeknél is mindig így dolgozom: hagyok teret a továbbgon­dolásnak, továbbérzésnek, és ettől az egész alkotás lendületet kap.

Számítottál rá, hogy nyerhetsz?

Egyáltalán nem. Hatalmas meglepetés volt, olyannyi­ra, hogy a díjátadón sem tudtam ott lenni, mert nem gondoltam, hogy szabaddá kellene tennem magam, így más elfoglaltságom volt. De számomra maga az alkotás folyamata volt a lényeges: amikor elkészülök valamivel, az onnantól fogva önállóvá válik, már nincs rám szüksége.

A két kulcsszó, amit említettél a verseny kapcsán, a véletlen és a játék. Ezek fontosak az életed más területein is?

Úgy gondolom, hogy igen. Megpróbálom az életem minden pillanatát megélni, tudatosan építkezve, de nyitottan a váratlan fordulatokra is. A szakmai pályám is kanyargós, sokfelé ágazó. Részt veszek a művészeti életben, rendszeresen vannak kiállításaim. De előbb kezdtem a marketinges pályát: még multinacionális környezetben is dolgoztam. A kilencvenes évek elején felpezsdült ez az ágazat, sokkal tudatosabbá vált a reklámszakma. Én ekkor lettem kreatív reklámter­vező. Szinte még diákként is már nagyon izgalmas lehetőségek találtak meg, sokféle területen kipróbál­hattam magam: írtam reklámforgatókönyvet, tervez­tem kampányt, vizuális arculatot. 28 éves koromban döntöttem aztán úgy, hogy nem szeretnék többé grafikusokat instruálni, inkább szeretném megmutat­ni első kézből, hogyan látom a világot, így jelentkez­tem a Képzőművészeti Egyetemre, ahol Maurer Dóra osztályában végeztem.

Van olyan rád jellemző stílusjegy, amely műfajtól függetlenül megjelenik az alkotásaidban?

Az én világomban a kulcsszó a szinesztézia. Több érzékszervre egyszerre ható alkotásokat szeretnék létrehozni; hiszen minden így működik körülöttünk, és én is így érzékelem mindazt, amivel kapcsolatba kerülök. Ezért is vonzott mindig a divat világa: mert kicsit teátrális, és mert az alkotások a papírról kilépnek a térbe, és érintkezésbe kerülnek az emberi testtel. Itt az alkotó egyszerre komponál és előad. Én össze-függő szövetként látom az alkotóként lefedhető területeket, de ez azzal jár, hogy a reklámszakmában művész vagyok, a művészek között reklámszakember, valahogy sehová sem tudnak elhelyezni, kategorizálni. Ha kiállítok, akkor is komplexen gondolkozom: nem egyszerűen felakasztom a képeket a falra, hanem használom a tér adottságait, a fényeket, az akusztikát is. Nincsenek műfajok, minden összeér. A 3D-techno­lógia, a mesterséges intelligencia korában egyre több lehetőség adódik, ezekkel is szívesen kísérletezem.

Akkor a mondanivaló maga fontosabb, mint az ezzel járó siker?

Amit szeretnék megmutatni, az konstans, teljesen mindegy, hogy mi van körülöttünk, a lényeg nem változik. A siker csak arra jó, hogy azon keresztül több emberhez jutnak el az alkotások, és az, amit közvetítenek. És én sem változom: ugyanaz a kíván­csiság és közlésvágy van bennem most is, mint régen, ami mindig új kihívások felé hajtott. Ez a baba is bizonyíték rá.

Kerényi Kata, Sign&Display magazin