A FESPA titkos pillanatai: mi minden történt még?

Főszerkesztőnk személyes élményei előző lapszámunk megjelenése után nagy visszhangot kaptak, ezért arra biztattuk, osszon meg még többet azokból az apró momentumokból, amelyeket a FESPA során tapasztalt. A hivatalos programon túl is történt ez-az: lássuk, mi minden!

A szakkiállításokon a látogatók egymást legalább annyira figyelik, mint a programokat. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy az ember ilyenkor ösztönösen is ismerősök után kutat – általában sikerrel. A másik, ennél sokkal prózaibb ok: mindenki azt nézi, a másik mit szerzett meg az elérhető termékminták közül, és próbálja kitalálni, hogyan tudna ő is valami hasonlóhoz jutni. A leggyakoribb kérdés, amit az emberek ilyenkor feltesznek egymásnak, minden bizonnyal az, hogy „Azt hol szerezte?” Most már bevallhatom a saját gyenge pontjaimat: a nagy volumenű szakmai rendezvényeken vadászösztönömet általában a notesz-golyóstoll-vászontáska háromszögben élem ki. A FESPA a hozzám hasonló érdeklődésűek mekkája, hiszen nyomtatni ugyan sok mindenre lehet, de papírra biztosan mindenki tud, ezért szebbnél szebb jegyzetfüzetekre lehet szert tenni. Az egyik nagy nyomdaipari termékeket forgalmazó cég standján naponta megfordultam, határozott szakmai érdeklődésem mellett azért is, mert az egyik termékbemutató végén szétosztották a nézők között a helyben nyomtatott, gyönyörű borítójú noteszeket. Háromnál megálltam, mert a prezentációt tartó kolléga kezdett felismerni.

A kiállítás második napján már gazdagodtam több csodálatos táskával, és épp két csarnok között haladtam át az átjáróban egy zacskó popcornt rágcsálva szórakozottan, amikor elém állt egy szőke kisfiú. Nagyon határozottan a szemembe nézett, és kérdezett valamit. Sajnos németül, amit valaha régen tanultam ugyan, de már egyáltalán nem beszélem. Tanácstalanul néztem rá, de mielőtt visszakérdezhettem volna, az édesapja a segítségemre sietett az angol fordítással.

• Elnézést, a fiam azt kérdezi, hogy azt hol szerezte.

Végigpillantottam magamon: mindkét vállamon helyben nyomott színes vászontáskák fityegtek. Elismerően néztem a gyerekre: lám, milyen jó ízlése van már ilyen fiatalon, hogy messziről is észreveszi, mi az igazán minőségi termék!

• Melyikre gondol? – érdeklődtem.
• A popcornra – felelte az apa –, arra kíváncsi, hol lehet kapni.

Lehet, hogy mégsem a jövő nyomdaipari szakemberével találkoztam. Vagy talán mégis, csak nem a megfelelő pillanatban: legközelebb, remélem, akkor is összefutunk, ha nem lesz ennyire éhes.

 ***

A World Wrap Masters utolsó napján már minden fordulónak egyre komolyabb tétje volt, így nem csoda, hogy szép számmal gyűltek érdeklődők a 6.2 csarnokba, hogy figyeljék a versenyt. A kreatív feladat zajlott éppen, a hat legjobb versenyző küzdött egymással és a nem mindennapi kihívásokkal. Miközben azt néztem, hogy a nagy esélyes dán versenyző precízen méricskél, és ceruzával jelölget a kiválasztott fólián, magyar szavak ütötték meg a fülemet a hátam mögül. Megfordultam. Egy idős házaspár állt mögöttem, nagy hévvel vitatták meg éppen, hogy kinek érdemes drukkolni. Megszólítottam őket, bemutatkoztam, elmondtam, hogy egy magyarországi szaklap munkatársa vagyok. Ők is bemutatkoztak. Megkérdeztem, szakmai okból vannak-e itt.

– Igen, egy családi vállalkozás vagyunk – válaszolta a hölgy. – Nyomdánk van.

– Igazából egy DTF nyomtatónk van – pontosított az úr. – És kapunk annyi megrendelést, hogy abból cégként is meg tudunk élni. Egy kisebb településen élünk, szinte minden megrendelőnket személyesen ismerjük.

– És miért jöttek el a FESPA-ra? – kérdeztem.

– Minden évben eljövünk – felelte a hölgy. – Érdekelnek az újdonságok.

– Vennének valamit?

• Dehogyis, nincs szükségünk semmire! De tudni kell, mi van a világban – mondta önérzetesen az úr. – Aztán a versenyzők felé mutatott. – Az a fiú ott a szélén magyar, tudta? Fantasztikus!

 ***

Ha madártávlatból nézné valaki a sajtószobát egy nagy rendezvényen, két dolgot tudna megmondani azonnal: hol vannak elosztók elhelyezve, és hol van kávé. Ez a két pont az, ami köré a derék sajtómunkások csapatosan odagyűlnek. Szinte hallani ilyenkor a narrátor hangját, mint a természetfilmekben. „A média képviselői természetes élőhelyükön figyelhetők meg, társas tevékenység közben. Jellemzően versengő viselkedést mutatnak a legjobb elérhető megfigyelői pozíciókért és a táplálkozásuk alapját képező koffeinért.” Hasonlóra számítottam, amikor a FESPA sajtóbelépőjét átvettem, és követtem a Press Room feliratokat. Nagyobbat nem is tévedhettem volna! Tágas, kényelmes szoba várt süteményekkel, ebédidőben meleg ebéddel, és ami a legfontosabb: korlátlan mennyiségű áramforrással és kávéval. Bár a rendezvény applikációja folyamatosan küldte az értesítéseket, mikor, hol milyen esemény várható a kiállítás területén, minden asztalon kinyomtatva várt az aznapi program, hogy véletlenül se maradjunk le semmiről. Az első nap végére kialakultak a törzshelyek a szobán belül, és ezt hallgatólagosan mindenki tiszteletben is tartotta. Nekem egy spanyol kolléga lett teljesen véletlenül az állandó asztaltársaságom: egymás mellett ebédeltünk, ugyanazt az elosztót használtuk a laptopok töltésére, és abból sem származott feszültség, amikor figyelmetlenségből az ő töltőjére tettem a telefonomat. Az első napi hűvösen udvarias „Hello” a második nap reggelére széles mosolyú „Hola” lett. Napok alatt megtudtam róla, hogy nős, hogy korlátlan mennyiségű aprósüteményt képes elfogyasztani, hogy telefonálás közben annyira gesztikulál, hogy mindent el kell pakolni a közeléből.

Egyetlen dolgot nem tudtam meg. A nevét. De jövőre úgyis találkozunk!

Kerényi Kata, Sign&Display magazin