25 év egy polcon: interjú a perfekcionistával, aki szereti az apró tökéletlenségeket

Váradi Anita neve az elmúlt két és fél évtizedben összeforrt a sign szakma médiakommunikációs területeivel. Azt gondoltuk, elválaszthatatlanul, de Anita most mégis új utakra indul 25 év után. Mi azért még beszélgettünk vele egy jót.

Egyértelműen látszik, hogy a te személyes fejlődésed elválaszthatatlan a sign szakma fejlődésétől.

Teljesen más területről érkeztem, és az elsődleges cél, amikor munkába álltam, az volt, hogy a magazin pénzügyeit összefogjam és menedzseljem. Aztán megismertem ezt a szakmát, és szembesültem vele, hogy mennyire sokszínű, és milyen kreatív, elhivatott emberek dolgoznak benne. Ez lenyűgözött, és szerettem volna egyre többet tudni. Csak, hogy érzékeltessem, mekkorát fordult a világ az elmúlt évtizedekben: felnőtt életem első technológiai rácsodálkozása a faxgép volt. Hetekig gondolkoztam azon, hogy lehet, hogy Ausztriában valahol bedugnak egy papírt egy gépbe, és az a Móricz Zsigmond körtéren jön ki. Ma akár egy kisebb nyomdát is el lehet irányítani okostelefonról, és ezt mindenki teljesen természetesnek veszi. Ezzel a fejlődési ütemmel kellett szemléletben, tájékozottságban lépést tartanom. Hamar eljutottam odáig, hogy bárhol járok, mindenhol azt nézem, hol milyen sign elemek vannak: a boltoktól a rendezvényközpontokig, az étteremtől az utcai plakátokig. 

 

A munkád során a vizuális kommunikáció minden területébe egy kicsit bele is kellett tanulnod, hogy hitelesen tudj róla kommunikálni.

Itt nem engedheted meg magadnak, hogy ne tanulj folyamatosan, olyan tempót diktál a technológia és a partnerek is, hogy muszáj velük fejlődnöd. Az élethosszig tartó tanulás iránti igény egyébként is a személyiségem része, ezért minden pillanatát élveztem, még ha néha rengeteg információ is zúdult rám.  Az valami fantasztikus, hogy az év elején rácsodálkozol egy technológiára, elkápráztat, mennyire kifinomult és tökéletes, aztán három hónappal később már azt figyeled, mennyit fejlődött, mennyi új lehetőség rejlik benne, aminek az elején még nyoma sem volt. Soha nincs olyan, hogy valami tökéletes és készen van, mert mindig jön valami újdonság, amivel megint egy újabb szintet lehet lépni, és ami megdobogtatja az ember szívét. Most pedig itt a mesterséges intelligencia, amivel tényleg végtelenre tágulnak a lehetőségek.

Pillanatnyilag azt látom, hogy a technológia nem helyettesíti, hanem kiegészíti az emberi kreativitást. Később majd kiderül, hogy ez merre fejlődik tovább: az a gondolat megijeszt, hogy az ember pótolhatóvá válik egy idő után, és remélem, hogy nem így lesz. Hiába vagyok perfekcionista, engem az apróbb tökéletlenségek jobban vonzanak, mert az sokkal emberibb. A vizuális kommunikáció az érzelmekről szól. A mesterséges intelligencia, ha túl tökéletes és steril, a kommunikáció hitelességét veszi el. Érdekes lehet, de nem emberi. 

 

Kalandos huszonöt év lehetett a faxgéptől a mesterséges intelligenciáig, a gazdasági kihívásokról nem is beszélve!

Igen, sok mindenen mentünk keresztül így együtt, a magazin és a szakma képviselői. Az elmúlt 25 év Magyarországon a sign szakma számára igazi hullámvasút volt: a benne dolgozó cégek hatalmas sikereket és óriási kihívásokat is megéltek. Én mindig igyekeztem biztos pontot nyújtani a magazinon keresztül: teret adni a párbeszédnek, legyen az akár szakmai, akár egy kicsit bensőségesebb. Sok fontos kapcsolat alakult ki így, tiszteleten alapuló együttműködések és barátságok is. Ennek a szakmai közösségépítésnek lett aztán a nagyobb léptékű verziója a Signexpo, ami mára a szakma legfontosabb hazai találkozási pontjává vált. 

 

 

 Jövőre ismét lesz SignExpo-PPD Expo. Most először vehetsz rajta részt látogatóként, és nem szervezőként. Gondoltál már rá, milyen lesz?

Drukkolok, hogy jól sikerüljön, Mindig az volt a cél, hogy minden kiállítás jobb legyen, mint az előző volt. És itt nem csak a kiállítókra gondolok: számomra fontos, hogy minél több ember lássa meg, milyen csodálatos és sokszínű a sign szakma. A SignExpo egy kicsit megmutat abból, mi zajlik a kulisszák mögött: meg lehet nézni, hogy működnek a gépek, ki lehet próbálni mindent, kötetlenül lehet a szakemberekkel beszélgetni, akik itt időt szánnak arra, hogy minden kérdésre választ adjanak. Sok igazán szép emlékem van. A kiállítások izgalma, a szervezés, az utolsó pillanatok, a megnyitó előtti feszültség. Az elmúlt időszakban mindig kinéztem a megnyitás előtti utolsó percekben a regisztrációs pulthoz. Azt látni, hogy mennyi ember fogja perceken belül benépesíteni a teret, amit olyan sok munkával terveztünk meg, valami egészen csodálatos. 

 

Mégsem nehéz szívvel lépsz tovább. 

Nem, mert amit létrehoztam, az most már megáll a saját lábán, nyugodt lehetek, hogy nélkülem is tovább él, legyen ez akár a lap, akár a kiállítás. Azt érzem, hogy a szakmának szüksége van arra a központi kommunikációs bázisra, amit a magazin és a kiállítás együttesen ad. Ami a lapot illeti: jó, hogy megtaláltalak főszerkesztőként, mert tudom, hogy hasonló szemlélettel gondolkodsz, mint én. Ez sokat segít abban, hogy nyugodt szívvel lépjek hátra. A SignExpo köré egy erős közösség épült, aminek nagy a megtartó ereje, ezért efelől is nyugodt lehetek. 

 

Nem vagy az a típus, aki beleveti magát a boldog semmittevésbe. Milyen irányban folytatod tovább a pályád? 

Mindig szívügyem volt az oktatás, illetve a civil szféra. A szakmai érdekképviseleti szervezetekkel és az iskolákkal a sign szakmán belül kiemelten sokat foglalkoztam. Most más területen, de valami hasonlóban gondolkozom. Olyan emberekkel szeretnék foglalkozni, akik nehézségekkel küzdenek, és szeretnék kicsit hozzátenni ahhoz, hogy egyenesbe kerüljön az életük. A közösségépítés továbbra is része marad az életemnek. Mindazt, amit a reklámszakmában kommunikációs területen elértem és megtanultam, szeretném úgy kamatoztatni, hogy mások életén könnyíthessek egy kicsit. 

 

A sign szakmával marad valamilyen lazább kapcsolatod?

Születtek itt az évek alatt barátságok, ezek egészen biztosan megmaradnak, és ahogy ez baráti beszélgetéseknél gyakran megesik, elkerülhetetlen, hogy szóba kerül a szakma is olykor. Az érzelmi kötődés sem szűnik meg a lap és a szakma felé. Otthon a vitrin alsó polcán őrzök a Sign&Display minden lapszámából, amit én csináltam, egy-egy példányt. Furcsa, hogy egy nagyobb polcon elfér két és fél évtized. De ha azt nézzük, hogy mennyi fontos információ, esemény, hány ember szerepel ezeken az oldalakon, akkor felmérhetetlen mennyiséget kapunk. Az egypolcnyi újság mögött rengeteg történet, munka és értékes kapcsolat van, Hihetetlen, hogy egy egész világ elfér egyetlen polcon, nem?