A varsói Neon Múzeum a designrajongók, fotósok és várostörténet iránt érdeklődők zarándokhelye. Ez a különleges hely egy letűnt korszak vizuális örökségét menti át a jelenbe.
A neonreklám a legtöbb ember számára a kapitalista nagyvárosok vibráló éjszakai látképét idézi. Lengyelországban azonban egészen más jelentést hordozott. Az 1950-es, 60-as években a kommunista rendszer vezetése felismerte, hogy a városképet modernizálni kell. Megszületett a „neonizáció” programja: állami támogatással grafikusok, tipográfusok és iparművészek terveztek egyedi fényreklámokat üzleteknek, moziknak, éttermeknek. Ezek a munkák nem pusztán reklámhordozók voltak. Mivel nem a piaci verseny diktálta a formát, hanem tervezői szabadság és esztétikai kísérletezés, a lengyel neonok gyakran merész, játékos, művészi alkotásokká váltak. Kézzel hajlított csövek, karakteres betűtípusok, stilizált figurák – mindez a városi identitás részévé vált. Aztán ahogy múlt az idő, ezek a látványos reklámok lassan eltűntek a házak homlokzatáról. De van egy hely, ami őrzi az emléküket: a varsói Neon Múzeum.
A múzeum története egy fotós személyes érdeklődésével kezdődött. Az amerikai származású David S. Hill 2005 körül Varsóba költözött, és hamar felfigyelt a még fellelhető, de már pusztuló neonokra. Feleségével, a grafikus Karolina Jochymekkel dokumentálni kezdték a városban szétszórtan megmaradt darabokat. Ami kezdetben fotóprojekt volt, hamar misszióvá vált: a pár a fejébe vette, hogy igyekeznek megmenteni a lebontásra ítélt fényreklámokat. Fáradozásuknak köszönhetően 2012-ben nyílt meg a Neon Múzeum, amely azóta több tucat eredeti, restaurált feliratnak ad otthont. A gyűjtemény nemcsak Varsóból, hanem más városokból is származó darabokat őriz. A kiállított neonok között találunk tejbárt, mozit, sportboltot vagy épp női divatüzletet hirdető feliratokat. A „Syrenka”, a „Berlin”, a „Jaś i Małgosia” vagy a „Sezam” nem csupán nevek: egy korszak vizuális lenyomatai. A látogató egyszerre érez nosztalgiát és rácsodálkozást arra, milyen kifinomult grafikai kultúra működött a vasfüggöny mögött. A múzeum különlegessége, hogy nem steril, fehér falú térben mutatja be az alkotásokat, és nem védi kordon a kiállított darabokat: bárki közel léphet bármelyikhez, és még meg is érintheti, ha úgy tartja kedve.
Wébel Gábor fotográfus nemrég látogatott el a varsói Neon Múzeumba. Ott szerzett élményeiről és szakmai benyomásairól kérdeztük.
Egy fotós számára érdekesebb egy ilyen tárlat, mint egy átlagembernek?
A vizuális üzenetek lehet, hogy olyasvalakinek, aki kicsit elemzőbb szemmel nézi a világot, jobban feltűnnek. Én mégsem azért mentem megnézni ezt a kiállítást, mert fotográfusként éreztem fontosnak, egyszerűen csak kíváncsiságból. De ha már ott voltam, és láttam egy olyan gyűjteményt, ami a régióban egyedülállónak mondható, akkor úgy éreztem, hogy nem árt, ha készítek képeket is. De elismerem, hogy a fotók nem feltétlenül tudják visszaadni, amit az ember ott a saját szemével lát, illetve amit hall. A hangok jól szimbolizálják a világ analógból digitálissá válását. Az én szakmámban sincs ez másképp: régen a fényképezőgépeknek volt zárhangja, hallottuk, ahogy továbbítja a gép a filmet, ez hozzátartozott a fotózás élményéhez. Ugyanígy a klasszikus neonbúgás is egy adott korszakhoz tartozik. A fény és a hang együtt hozza vissza azokat az időket, amikor ezek a reklámok még mindennaposnak számítottak. A kiállításon látható neonok ugyanazon az elven működnek most is, mint akkor, így ha az ember közel megy egyik-másik neonhoz, hallhatja a jól ismert búgó hangot.
A fotókon jól látszik, hogy a kiállításon magyar feliratok is szerepelnek.
Igen, a kiírás szerint a Szent István körúton található szatócsbolt cégére volt a Szövet felirat, ami a kiállításon látható. Nagyon meglepő volt, hogy több száz kilométerre Magyarországtól egy, a lengyel vizuális kultúrára fókuszáló kiállításon hirtelen rábukkan az ember egy otthonosan ismerős feliratra. A tárlat másik magyar vonatkozása, hogy bár maga a kiállítás nem ingyenes, és részben a belépők árából finanszírozzák a neonok restaurálását, de emellett különféle nyelvű (akár magyar) neonfeliratokat ábrázoló poszterek is kaphatók, és az innen befolyó összeg is a neonok karbantartására megy.
Kimondhatjuk, hogy ez a munka egyfajta kulturális örökségvédelem? Ugyan nem kifejezetten építészeti vagy képzőművészeti alkotásokról van szó, de a neonok mégis szerves részét képezik a kultúránknak.
Igen, bár a technológia az 1900-as évek óta elérhető volt, az igazi reneszánszát az 50-es években élte, akkor az egyik legismertebb marketingeszközzé vált. Így része a marketingtörténelemnek is, és nagyon erős lenyomata egy adott korszak vizuális kultúrájának.
Valóban, ma már elvétve lehet csak neonreklámot látni az utcán.
Az emberek viselkedése is megváltozott. Mostanában már nem jellemző, hogy valaki sétál az utcán, és nézi közben az üzletek feliratait. Így az emberek figyelmét sem az utcán kell felkelteni egy-egy termékre, hanem a digitális térben. A gyorsan fogyasztható, dinamikus tartalmak korát éljük, mindenkinek egyre magasabbra kerül az ingerküszöbe a rengeteg folyamatosan áramló információ között. Ettől nagyon messze van egy statikus szöveges kiírás, ami 50-70 évvel ezelőtt még érdekesnek számított. Éppen ez a varázsa a kiállításnak: ha valaki célzottan szeretne neonreklámokkal találkozni, azokat ma már nehéz megtalálni a nagyvárosokban.
Ha bármelyik olvasónk ezek után látni szeretné a tárlatot, akkor csak biztatni tudjuk, hogy nyugodtan induljon el, Varsó nincs is olyan messze!
Igen, Varsó Budapesttől autóval csak 6-8 óra, nem elérhetetlen távolság. Maga a múzeum egy olyan épületben található, amely sok más kiállításnak is otthont ad, és amely sokáig Varsó legmagasabb épülete volt, aztán körbenőtte a modern városi környezet. És Varsóban ezen kívül is több olyan látnivaló akad, ami a vizuális kultúra iránt érdeklődőknek jó programot kínál. Maga a kiállítás egy óra alatt végigjárható, mindössze 4-5 teremből áll, de annyira intenzív és különleges élményt nyújt, hogy nem marad utána hiányérzet.
Kerényi Kata, Sign&Display magazin